Ha olyan hihetetlenül aranyos tudok lenni, akkor mondd már meg… miért nem bízol magadban? Ha te nem bízol magadban, én sem fogok benned, nem is várhatod el. Pedig hogy mondtad, hogy nyíljak meg előtted, hogy szeretnéd megismerni Miyát… Akkor nem kételkednél. És én sem benned. Ha a buta emós kis picsákkal akarsz szórakozni, akkor csináld, nyugodtan, de akkor ezt nélkülem, és felejtsd el. Hogy szeretsz velem lenni, még szeretsz is, igen? Kedves vagy, jó hallani, csak már nem hiszem el, sajnálom. Én bíztam benned… Jó lenne, ha eldöntenéd, mit akarsz, mondjuk már igazából mindegy is, összetörtem… Szorri, ennyit bírtam.
Egyre inkább gyűlölöm az embereket. Igaza van velük kapcsolatban is Wintersnek, velem kapcsolatban is.
Nem szeretem a könnyeket sem, már gyűlölöm őket, magamat is egyre inkább gyűlölöm miattuk. Már lassan 9 óta csak jönnek. Nem szeretem, ha vörös a szemem, nem szeretem, ha sírni látnak, ezt is gyűlölöm leírni, de én is csak ember vagyok, most meg beszélnem kell, írnom kell, csak azért, hogy elfelejtsek mindent, és másként induljak neki elkövetkezendő életem első napjának. Kétfelől látom a dolgokat, az egyik, a gyenge, aranyos kis Miya szeretne megölelni valakit, és kisírni magát a vállán, a másik, üres, és hideg Miya pedig szeretne elfelejteni mindent és továbblépni. El nem tudom dönteni, hogy mit akarok, annyi biztos, hogy a szívem mélyén már tudom, nagyon jól tudom, hogy csak anyám miatt élek, mert félek őt itt hagyni. Nagyon rég nem köt ide már semmi rajta kívül, amiért maradnom kéne, de gyenge vagyok.
Édesistenem, ez az egész visszaolvasva borzasztóan hangzik, mint minden, amit valaha is írtam. Winters, érted már, hogy nem tudok írni?
