Olyan jó élni. Kezdődött azzal, hogy Petivel vége lett, és gondoltam ennél rosszabb, már nem lehet. De igen, persze lehet. Nagymamám a kórházban… ma műtötték, de az első műtét után bevérzett. Még egyszer megműtötték. Ki tudja jobban lesz-e… Nagyapám is kiakadt, inni akar. Anyám kiborult, a vállamon sírt. Nem tudok értük mit tenni, nem értek a vígasztaláshoz, legfeljebb én is sírhatnék velük… de nem, mert csak rosszabb lenne nekik is. Könnyekkel küzködve írom ezt a postot, nem tudom mi lesz. Jobb lenne érzések nélkül. Senki sincs mellettem… Elég, kész, vége. Persze vége sem lehet, mert szükségük van rám. Nem tehetek semmit.